Már elmenekülnék innen.

Oda, ahol nincs ember. 

Oda, ahol megérdemlik az életet.

Itt már minden halk szó szakadó robaj,

nincs több lágy szonáta, a haj

barnán ősz, s egyenes, úgy kapaszkodik

a semmi sejtekbe. 

Hallod, ahogy dübörög a vér? 

Adj karmokat, hadd vájjam az erekbe!

S aztán menj, hagyj! 

Csak csendet, csendet adj. 

Hallod, ahogy vicsorít odakint minden?

Rajtam mulatnak, s érzem, 

szétszakít a hang, örökbe 

add a körmeid, hadd vájjam a gyökérbe.

S aztán menj, hagyj. 

Csak csendet, csendet adj. 

Ordít az ajtónyikorgás,

üvölt a függönysuhogás, 

de szétszakítom. Vége. 

Nem lesz már több búgás. 

Most fogd a szívem, ugye de jó meleg? 

Olvad, lassan, vörös könnye pereg. 

Nincs már több zaj. 

Csak még egyszer, még egy utolsó sóhaj. 

S szól a zsoltár: A vizek, s habok 

engednek nekem, 

csend legyen, csend legyen. 

Már úgy menekülnék innen.

Oda, hol megérdemlik az életet. 

Rám kacsint a Pokol, s a Menny, 

e gyönyörű, erőtlen állapotban, 

s csend van. Végre csend van.

Kádár Hanga

fotó: Csomor Cecília