(A kép forrása: vigszinhaz.hu)

Vér csöpög a mennyezetről, nincs logikus történetvezetés, a szemérem ismeretlen fogalom a darabban. Az Ivanovék karácsonya erős, minden kertelés nélküli társadalomkritika, de a szürrealista érthetetlenség kicsit túlnőtte  az emészthető üzenetet. 

Alekszandr Ivanovics Vvegyenszkij műve avantgárd társadalmi szatíra – innentől kezdve nem is várhatjuk el magunktól, hogy minden mozzanatát tökéletesen értsük, de nem feltétlenül tartom sikeresnek az olyan színdarabokat, amelyek megértéséhez teatrológust kell felbérelnünk. Hiszen a színház elsősorban nem a kritikusokért van, és a bérletvásárlók között nem mindenki szakértő. 

Bár nincs logikusan kronologikus történetvezetés, egyfajta központi cselekményszállal mégis rendelkezik a darab: az Ivanov család egyik gyermekének levágja a fejét a dadus, mivel a kislány szófogadatlan volt. A dada őrültnek vallja magát, azonban az orvos egészséges elmeállapotot állapít meg nála, így bíróság elé állítják. A család gyermekei azonban nem is annyira gyerekek: túlérett kiskorúak, vagy gyermekbőrbe bújtatott felnőttek, akik szabadságra vágynak, és súlyos társadalmi ítéleket vallanak.

Az őrület talán ragályos (forrás: art7.hu)

A forradalom és a meg nem alkuvás, a politikai, gazdasági, társadalmi kritika csípős, mélyenszántó ábrázolása megragadó, érthető, elgondolkodtató. Valószínűleg nem ült olyan személy a nézőtéren, akinek a hátán nem futkosott volna a hideg, amikor minden gátlás nélkül a fejére üvöltötték, hogy úgy a vallás, s ez által az isteni hatalom, mint a politikai vezetők, vagy az ítélkező bírák szabadságunk önként feladását jelentik. Ezért megvetik azt a rendszert, azt a gépezetet amely ezt a felállást biztosítja.  

Ha elégedetlenkedés, akkor forradalom, ha forradalom, akkor anarchia, ha anarchia, akkor vér, ítélkezés, kegyetlenség, s értelmetlenül értelmes halálok sorozata. A szürrealista-nehézséget talán nem is az ösztönös, állatias szexualitás ábrázolásában, vagy az obszcén kifejezések sokaságában, esetleg a folyamatos ordításban találjuk meg, hiszen ezek kifejezően alátámasztják a fennálló rendszer-típussal szembeni erős ellenállást, az abszurd tragédiát. Az értetlenség az egymást kiütő, túl erős jelenetek miatt következik be, miután az egyes színek közötti összefüggést úgy kell keresgélni, mint tűt a szénakazalban. De talán pont ez a célja az alkotásnak: nem a minden tökéletes megértetése, hanem egy olyan mélyreható, sötéten valós hangulat teremtése és átadása, amely logika nélkül is megérteti velünk az emberi világ súlyos botlásait. De bármennyire is adott pluszt a mű eredetijéhez Urbán András rendezői munkája, túl erőltetettnek bizonyul a hatás kicsikarása, ami miatt a színműnek nagyjából a fele emészthető. Legalább is első látásra. 

Kádár Hanga