(A kép forrása: valasz.hu)

Drámai, tömör, tragikus valóságra kihegyezett igaz történet. Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyve után jó hangosan felsóhajt az ember, hogy megszabaduljon attól a nehéz lelki tehertől, amit a főhőstől akarva-akaratlan átvesz. 

A főszereplő a kegyetlen, ám valós és sokszor túl gyakran előforduló valóság olyan kínjait tapasztalja meg, amelyek sokunk leggyötrelmesebb rémálmaiban sem jelennek meg. Egy, a húszas évei elején járó fiatalasszonynak értelmi fogyatékos gyermeke születik. Ma sem könnyű ilyen nehéz helyzetben a megszokott életvitelhez ragaszkodni, s azt gyakorolni, pláne a nyolcvanas években, amikor még az anya hibás azért, ha nem tud egészséges gyermeket szülni, s vigasz helyett inkább határozott maflásokat kap a szeretett férjtől. Nem, ez a könyv nem a családon belüli erőszakról szól – az csak egy kisebb sugárnyaláb a frekvencia egészéből – de megmutat ártatlanságot, bűntudatot, megaláztatást, szeretetet, reményt, ragaszkodást. Az élet olyan formáival és nehézségeivel szembesít, amelyektől eddig is mindenki rettegett, de ezután csak még jobban fog.

Pelenkázás közben üt meg először, amikor arra a határozott utasítására, hogy kezdjem el füzetbe írni, mikor mire és mennyit költök, közönyösen, fakó hangon nemet mondok. Olyan hatalmas pofont ad, hogy a szoba közepéig perdülök. 

Vajon az a házastársi szeretet, amelyben halálosan biztosak vagyunk, akkor is kitart, ha egy ágyhoz kötött kisgyermek megpecsételi a mindennapok könnyednek képzelt boldogságát? Vajon nekem születhet fogyatékos gyermekem? Vajon te túlélnél lelkileg egy eddig létezhetetlenül érzéketlennek hitt abortuszt? Vajon mernék, vagy mernél egy fogyatékos gyermek születése után még kettőt bevállalni? Neked lenne erőd újrakezdeni?

A főhősnek volt. Ez az a főszereplő, akit méltán nevezhetünk hősnek úgy, hogy még csak meg sem mentette a fél világot.

A címe senkit ne tévesszen meg, nem csak egy asszonyról szól és nem csak asszonyoknak, sőt. Kiváló lehetőséget kaphatnak egy kis olvasással a férfiak arra, hogy tegyenek az állandó panasz ellen, mely szerint a nő spirituálisan túl bonyolult lény ahhoz, hogy a másik nem megértse.

A mű stílusa abszolút lényegre-törő, párbeszédekben egyáltalán nem bővelkedik, de a könnyedén folyó narratív elemek használatának köszönhetően nem is érezzük ennek hiányát. Tömör mondatok, tagolt, szinte ütemesen, lüktetve előre haladó cselekményvezetés és szükséges, de nem túlzott realitás jellemzi.

Visszamegyek a szobába, és megpróbáok olvasgatni. Egy halom újságot vett nekem a férjem, nehogy unatkozzam, mialatt meghal bennem a gyerekem. Ezért hát olvasok. Nehogy unatkozzam. 

Az egyes szám első személyű elbeszélő gyakran szándékosan közönyös hangneme még inkább hangsúlyozza a történet tragikus jellegét. S, ha nem alapulna megtörtént eseten, talán akkor is épp annyira döbbentene és botránkoztatna meg, mint így, a finomított nyerseséggel tálalt igazságok erejével. És természetesen az is kiderül, ki ez a nem irigyelt, de annál tiszteltebb sorsú központi egyén, aki nemes egyszerűséggel adja át sokáig mélyen őrzött titkait az olvasónak. Hátha tanul belőle. Hátha könnyít a sorsán. Vagy csak megtanul elfogadni és megérteni. Legalább egy keveset.

És a férjem most itt, a folyosón, a fehér garbós bájgúnárral a háta mögött könyörög, hogy menjünk innen, kezdjük újra. De mint mondtam, engem már megcsapott a győzelem és a szabadság mámora. Ha hosszú időn át megaláznak, most már tudom, hogy az soha, de soha nem érhet véget a megalázó győzelmével. 

Az idézetek forrása: Péterfy-Novák Éva: Egyasszony, Libri Kiadó, Budapest, 2014.

Kádár Hanga