Miért pont grafika és karikatúra?

Valahogy még egészen fiatal koromban tudtam, hogy én egyszer valamit, valamilyen úton-módon közölni fogok az emberekkel… Akkor még nem tudtam, hogy miképp, színész leszek-e, rajzolni, vagy írni fogok-e, viszont abban már akkor biztos voltam, hogy énekes nem válik belőlem.

Mikor döntöttél a képzőművészet grafikai mellett?

Zsákutcából tértem vissza. Amikor érettségiztem, 1988-ban, a humántudományok és a képzőművészet lefojtott szakmai ágak voltak. Mivel középiskolai tanulmányaimat matek-fizika osztályban végeztem, műszaki egyetemre jöttem Kolozsvárra. A ’90 utáni nyitás megengedte, hogy én is másfele nyissak. A városnak a szellemisége az én életembe is behozta azt, amivel addig csak kacérkodtam, a grafikát.

Mi volt az első lépés?

Tizenéves koromban fedeztem fel a Ludas Matyit, ami a’70-es, ’80-as években talán egész Kelet-Európa legjobb humorlapja volt. Tele volt a lakásunk a példányaival. Már akkor megszerettem és hálásnak láttam ezt a közlési felületet.

Kolozsváron az albérletem falait díszítettem a humormagazinból kimásolt rajzokkal, amiket észrevettek az akkori Campus diáklap szerkesztői. Ők kérdeztek rá arra, hogy nem próbálkoznék-e meg én is saját karikatúrákkal. Ezzel bátorságot kaptam a firkáláshoz. Aztán egyszer csak nagy levegőt vettem és a műszaki karrieremet lezártam, annak ellenére, hogy a családomból akkor még, a páromon kívül senki sem támogatta kitörő örömmel a fordulatot.

Jött az azonnali siker?

Nem éppen. Többször is felvételiztem a grafika szakra, amíg sikerült, hiszen utol kellett érnem a képzőművészeti iskolákból érkezetteket. De utána lassan megnyílt előttem ez a pálya. Az alkalmazott grafikában, a karikatúrában megtaláltam azt az eszközt, aminek segítségével a legjobban, legtalálóbban ki tudom fejezni magam.

Folyamatosan megosztod a Facebookon az új rajzaidat. Mit gondolsz, mennyire fontos egy művésznek, alkotónak aktívan jelen lennie a közösségi hálón?

Nagyon fontosnak tartom, az alkotó és közlő embereknek szükségük van a visszajelzésre. Ugyanakkor mindenkiben van egy kis hiúság, gyűjtjük a lájkokat, szeretjük, ha megsimogatják a fejünket. A közösségi média előtt az újságok szolgáltak terjesztőfelületként. Nem tartom magam aktívnak a Facebookon, de minden héten feltöltök egy-két rajzot. A Krónikában viszont több mint 16 éve naponta, rendszeresen megjelenik egy karikatúra.

A megosztottak miben különlegesek?

A Facebookon közölt firkák amolyan csomópontok. Van, hogy néha a hullámvölgy-ritmus, vagy hosszú idő munkája, ötlete összesűrűsödik egy rajzban, olyankor osztom meg.

Mi kell a jó karikatúrához?

Csak három dolog: téma – legyen az politika, közéleti, személyes –, ötlet és poén. No persze kell tudni egy kicsit rajzolni is, de talán nem is ez a legfontosabb. Minden kreatív emberben van egy belső nyomás, amit a különböző kifejezési formák során egyenlítenek ki. Nekem a karikatúra a szelep.

Az alkotó emberek többnyire egoisták, mindig azzal foglalkoznak, ami a fejükben van, és amit mindenáron közölni szeretnének másokkal is. Öntörvényűek, és sokszor nem azért antiszociálisak, mert szándékosan azok akarnak lenni, vagy nem azért lesznek híresek, mert azok szeretnének lenni, hanem egyszerűen a belső feszítő kényszert nem tudják másképp megoldani.

Hogyan kezeled a negatív kritikát? 

Egy éve naivan beleszaladtam a késbe: megkérdeztek a Charlie Hebdo-s üggyel kapcsolatban. Vitathatatlan, hogy nem vehetik el senki életét a véleménye miatt.  Ha valaki közöl és tudja, hogy súlya is van az alkotásának, akkor nem mindegy hogyan, milyen szándékkal teszi. A francia lap akkor agresszív, kötekedő, romboló közlésformát választott. Nem létezik tabutéma számomra se, de én figyelek arra, hogy egy témát hogyan „támadok” meg, hogyan ábrázolom. A Charlie Hebdónál ez a korlát eltűnt. Amikor ezt interjúban elmondtam, azonnal jött az ellenreakció, hogy ez autócenzúra, ez megalkuvás és olcsó népszerűség-vadászat.

Nyilván megviselt a támadás, amit most is rosszindulatúnak tartok, de utólag úgy látom, hogy igenis szükség volt erre, felnyitotta a szememet, azóta, ha ugyanúgy rajzolok is, de másképp látok.

Ezt az egyetlen negatív visszajelzést kaptad?

Nem. Többször fel is hívtak telefonon, e-mailt is kaptam. Egyszer például egy katolikus pap hívott, akinek nem tetszett egy napernyőre felfeszített figura, aki „önsanyargatóan” napozott. Ezek a kritikák elgondolkodtatnak, megpróbálom megérteni őket, de ha van egy jó ötletem, akkor nem fogom magam cenzúrázni arra gondolva, hogy ez valakinek nem fog tetszeni.

És a pozitív visszajelzések?

Ha a negatív visszajelzést be kell építeni a munkánkba, értelmezni kell, akkor a pozitívot egyszerűen csak nyugtázni kell. Nem jó ötlet trófeaként tekinteni egy-egy sikerélményre, de szükség van rá, esetenként sokat segít újra energiát gyűjteni, folytatni.

Eddig két köteted jelent meg, a legutóbbi 2009-ben fejadag címmel. Mi alapján válogatjátok be a rajzokat?

A fejadagban 365 rajz van, az év minden napjára egy. Első körbe kiválasztottam kb. 500 rajzot, majd azokat odaadtam hozzám közel állóknak, hogy a „mocskos” munkát, a végső válogatást végezzék el ők, mert én ilyenkor képtelen vagyok dönteni. Valahol mindegyik rajzomra, mint saját gyermekemre tekintek, nem tudom egyiket a másik elé helyezni. A rajzok közlési sorrendje mögött nem volt koncepció, a jellegűk megengedte gond nélkül azt a lazaságot, hogy ömlesztve kerüljenek be a kötetbe.

Inkább társadalmi, politikai témákban alkotsz. Egyfajta szociális javításra törekszel ez által?

Egyszerűen barackot szeretnék nyomni az emberek fejére. A jó karikatúra egy gyors, laza gesztus, de komoly tartalom is lehet mögötte. Az emberek nem biztos, hogy esetenként helyesen látnak, vagy egyáltalán nem érzékelik egy-egy helyzet fonákságát – erre kell néha ráébreszteni, figyelmeztetni őket.

Hol van a te etikai határod?

Akkor tartom etikusnak, hogy valamit kritizálj, ha saját magadat is tudod kritizálni. Az nem megy, hogy fentről valahonnan csak úgy puffogtatok minden helytelennek vélt jellemre, formára, történésre. Ezeknek a hibáknak közvetve, valahol én is részese vagyok, ezért a rajzok jórészében magamból indulhatok ki, az én hibáimból próbálok általánosítani. Kemény önkritika nélkül nem működik ez a műfaj... A közhely szerint a téma az utcán hever, én inkább azt mondom, hogy a téma bennünk hever.

Honnan és hogy jön az ihlet?

Albert Einstein mondta, hogy: „Csak két dolog végtelen: a Világegyetem és az emberi butaság, bár az elsőben nem vagyok egészen biztos”. Tehát a nyersanyagom végtelen. Kosztolányira is hivatkoznék, szerinte ugyanis a legjobb múzsa a határidő. Ezek alapján a téma mindig adott, ahogy a lapzárta is, így nem nehéz, hogy szülessen egy-egy karikatúra minden nap, nekem csupán csak meg kell rajzolnom őket.

Hogyan választod ki egy napilapba kért karikatúra témáját?

Az újságtól érkezik hozzám naponta 6-7 cím az alapján, hogy mi lesz a következő lapszámban, én pedig ezekre próbálok reflektálni. A rajzaim nem mindig kapcsolódnak a lap egyik-másik anyagához, de mindig aktuális téma köré épülnek. A lényeg az, hogy mindig olyan véglet felé billentem, mindig olyan perspektívából próbálom megvilágítani a témát, ami fel tudja villantani a kötelező poént is.

Tanítottál egyetemen kiadványszerkesztést, reklámgrafikát. Miért fontos egy elismert grafikusnak és karikaturistának a pedagógiában dolgozni?

A karikatúra többek közt arról szól, hogy megosztom azt a perspektívát, ahogyan én látom a világot. A tanítás is erről szól: átadsz valamit olyan embereknek, akik fogékonyak azok befogadásra. A tanításnak nem arról kell szólnia, hogy az ember recepteket ad át – persze ez a kreatív világban sokkal tágabb határokkal bír. Személyes tapasztalat alapján példákat kell mutatni a tanítás alatt. A merevebb szabályokra épített „reál” világban egy folyamat követve, következetesen haladva érheted el a célodat. A kreatív világban ellenben léteznek féreglyukak: bemész valahol és nem tudod, hol bukkanhatsz fel. Ezeket viszont neked kell megkeresned magadnak.

Te már találtál ilyen féreglyukat?

Még nem. De remélem, hogy számomra is létezik, léteznek valahol. Végül is mindenki arra hajt az alkotók világában, hogy rátaláljon a Műre, amelyik egy ilyen féregjárat másik felén létezhet. Nem tudni, hogy ma, holnap, vagy talán soha nem bukkan rá, de legyen meg az a remény, hogy létezik valahol, ez hajthatja az embert tovább.

„törzsnéző” (A kép forrása: Könczey Elemér Facebook-oldala)

Miért hagytad abba a tanítást?

Ez nagyon nehéz döntés volt. Szerettem tanítani. De a tanítás tanulást is feltételez. Amikor viszont nem tudsz tanulni, megújulni, szerintem, ne is taníts. Mikor bementem egy-egy órára, élvezettel és könnyedén meg tudtam tartani az eddigi saját tapasztalataim alapján. De a grafika digitális világa olyan tempóban fejlődött, hogy időhiány miatt, úgy érzem, lemaradtam. Nem tudtam úgy fejlődni, ahogyan szerettem volna. Ha pedig nem tudsz az új, aktuális trendeket figyelembe véve tanítani, akkor egyszerűen nem fair, hogy a fiatalokat, akik gyakorlatilag ebben az új világban élnek, oktasd. A tanítás során ugyanis nem elég, hogy egy halom információt tömj a mások fejébe, a folyamat motorja az érdeklődés, a kíváncsiság fenntartása kell, hogy legyen.

Te hogyan őrzöd meg a kíváncsiságod?

Szerintem ez alkati dolog. Minden reggel, egy-egy munka vagy rajz elkészülése előtt alig várom, hogy lássam mi lesz! Egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy mire vagyok még képes, meg tudok-e felelni a magam és mások elvárásainak? Kíváncsi vagyok, hogy mi történik körülöttem, mit gondolnak, gondoltak az emberek, és, hogy egyáltalán mi a lényege az egésznek, amit emberi életnek nevezünk. Persze azért nem ilyen szép a helyzet, a hétköznap robotja engem is, mint mindenkit, lenyom, kifacsar estére, de a kíváncsiság reggelre valahogy mindig újragenerál.

Találkoztál már olyan témával, amiről úgy érezted, hogy képtelen vagy, esetleg nem mersz rajzolni?

Volt, van, lesz, de előbb-utóbb megrajzolom. Itt van például a bevándorlók kényes témája. Még nem értem pontosan, mi történik, naponta, az események függvényében újraértékelem a véleményem. Előbb meg kell értenem, hogy pontosan mi mozog a háttérben, és csak utána nyilvánítok véleményt.

Tehát a menekült-ügy kényes téma. Ezen kívül mi igényel még fokozottabb elővigyázatosságot?

Egy téma akkor lehet kényes, ha nem ismerjük eléggé a hátterét. A felületes nézet nem vezet jó eredményhez. Nekem nincs kényes téma, csak az ábrázolásmód nem érett meg eléggé.

Szerinted mi a jelen társadalom három legnagyobb problémája, ami számodra az alapanyagot adja?

A kétszínűséget tartom a legnagyobb emberi hibának. A piacgazdaság- és kapitalista-alapú elv erőltette ránk ezt az „egyet mondok, mást csinálok” gondolkodást. De ugyanúgy a rugalmatlanság is nagy gond: mereven ragaszkodunk mindig helyesnek vélt elveinkhez, rögeszméinkhez, amelyek sok esetben tévesek lehetnek. A nyitottság hiányával megnehezítjük egymás életét. Végül ott van a rosszindulat, ami ugyancsak napi gyakoriságú, amikor a bizonyos önérdekek elérése érdekében, vagy néha egyszerűen heccből ártunk másoknak.

Ki a kedvenc karikaturistád, akire példaképként is felnézel? 

Minden karikaturista a kedvencem, ebben a, sok esetben merev világban minden szakmabelire szükség van. Mindegyiknek van olyan munkája, amiből tanulhatok valamit, amiből tanulhat a világ valamit. Kapásból talán Sajdik Ferencet, Saul Steinberget, Dan Perjovschit emelném ki, de ők már meghaladták a műfaj szűk határait, a munkáik a grafika teljes jogú alkotásait képezik.

Azt mondtad, kíváncsiság nélkül semmilyen hivatás nem működik. Te hogyan tágítod a határaid?

Munkával. Egyszerűen azzal, hogy rajzolok, tervezek, űzöm a szakmát. Előfordul néha, hogy nem teljesen talál célba egy-egy munka. Ilyenkor a bosszankodás helyett, hogy látszólag fölöslegesen dolgoztam, inkább azt mondom, hogy mennyire jó, hogy olyasmivel foglalkozhattam, amiből tanulhattam, s ezáltal csak egyszerűen tágíthattam a határaimat.

Említetted az öncenzúrát. Egy művész, vagy publicista honnan tudja, hol a határ?

Mindenki saját maga dönti el, erre nincs recept. Tudnod kell, hogy mire vagy képes. Tudnod kell, hogy mit akarsz mondani, közölni és hogy mi a célod vele.

Interjú: Kádár Hanga, Tóth Evelyn

Fotók: Csomor Cecília