Október 6. Eszünkbe jut Arad. Hideg füst folyik végig a színpadon, félhomályos a világosítás, néma csend. Az ember úgy érzi, mintha egy temetőben ücsörögne. A hangulat már az elején adott, de egyre csak fokozódik. A Tabán Néptáncegyüttes lélekbemarkoló táncdrámája méltó és egyedi megemlékezés az aradi tizenhárom vértanú kivégzéséről. 

Októberi nemzeti  gyásznapunk estéjén a békéscsabai Tabán Néptáncegyüttes táncdrámájával emlékeztek sokan a Kolozsvári Állami Magyar Operában. Aki elment, nem bánta meg. A szűnni alig akaró vastaps legalább is ezt bizonyítja. 

A mű nem történetmesélésre törekszik, annál inkább a '48-as szabadságharc utáni egyik legnagyobb tragédia egyes jeleneteire koncentrál: a hangsúlyos kivégzés mellett a szerető asszonytól való búcsú egyaránt megelevenedik, a néző szíve pedig összeszorul. A ritmus szinte teljesen tökéletes, a végtelen energiájú táncosok bámulatos összhangban pattogják körbe az egész színteret. Az első jelenetekben a halálra ítélt szabadságharcosok maguk is összevesznek, duhajkodást imitálnak a művészek, azonban egyszer csak kezet nyújt egyik a társának, és már is feléled az összefogás, amely kihagyhatatlan velejárója 1848-nak. 

Sarkantyút húznak, bátor huszárokként A Juhász-zenekar libabőrös-hatású ritmusára ropják a verbunkost, aztán a sarkantyúk egyszer csak csörömpölő rabláncok szerepét öltik magukra. A mennyezetről lelógó tánceszközként használt botok pedig rácsként vetítenek árnyékot az immár szabadság-vesztett forradalmárokra. De nem kell sokat várnunk, és megjelenik a színen a tipikusan osztrák-módra, fehér frakkba öltözött Haynau is, aki előbb a forradalmár nemesek vagyon-elkobzásaképpen összegyűjti a táncosok kabátjait, majd akasztókötéllel kötözi meg rabjait. A bresciai hiéna muzsikusok elé áll és vezényelni kezd – a teljhatalmú osztrák hadvezér irányít mindent a levert szabadságharc után. Erősen és hatásosan szarkasztikus, ahogy a bécsi hatalmat megformáló Móricz Bence Goran Bregović vidáman pattogós szerzeményeire, örömmel küldi a halálba a szabadságvágyó nemeseket, miközben újra és újra bebizonyítja, hogy milyen hibátlan ritmusérzékkel megáldott táncos, akinek a lábai minden bizonnyal gumiból vannak. Bár pezsgő helyett sört kellett volna bontania, hiszen Haynau anno így ünnepelt. Mély csend, aztán csak egy legyintés, hatalmas dob-dörrenés, és a forradalmár elesik. Egy másik pillanatban pedig mintha Thorma János Az aradi vértanúk kivégzése című festménye elevenedve meg a színpadon.